A Rongyos Gárda

Megjelent: Új Honvédségi Szemle 1995 évi április számában “Harcok Kárpátalján” címmel

Másodközlés: Havi Magyar Fórum, 1998. októberi számában

 A Lajtabánság kikiáltása és a királypuccsok időszakában már megkezdődtek a tervezések az elcsatolt országrészek visszafoglalására.

1920-ban – részben Lengyelországgal egyeztetve – dolgozta ki a Honvéd Fővezérség az „Ébredés”-műveletet, mely a Felvidék és Kárpátalja visszafoglalását célozta. 1920 augusztusában a „Pirkadat”-művelet került kidolgozásra, mely egy szlovák szeparatista mozgalom által megteremtett belső válságra épített a Felvidék visszafoglalásakor, de már lengyel segítség nélkül. Ennek realitását az 1920. szeptember 18-i csehszlovák-jugoszláv egyezmény húzta keresztül.

1921 elején ismételten a lengyelekkel egyeztetve dolgozták ki az „Árpád”-műveletet Kárpátalja visszafoglalására, majd ezzel szoros összefüggésben az erdélyi országrészek visszafoglalást célzó „Virradat”-műveletet, melynek elvi lehetőségét az 1921. április 26-i csehszlovák-román, majd a június 7-i jugoszláv-román egyezmény hiúsította meg. Ezekkel az egyezményekkel Magyarország a kisantant harapófogójába került, melyből a kitörést a politikai és a katonai vezetés soha nem adta fel. Hiba lenne tehát azt hinni, hogy a trianoni béke revíziója a német expanziós törekvésekre épített, hiszen a konkrét hadműveleti tervek kidolgozása már akkor megkezdődött, amikor Németország a saját belső problémáival sem tudott megbirkózni. A tervek végrehajtásának kizárólag a nagyon gyorsan kialakult kisantant szövetség vetett gátat. A belső konszolidációs feladatok és a kisantant megerősödése közel egy évtizedre levette a napirendről a területi kérdések megoldását.

1935 őszén kezdődtek meg a konkrét tervezési munkálatok az északi területek visszafoglalásával kapcsolatban. Ebben a Magyar Honvédség Vezérkara nagy szerepet szánt egy olyan irreguláris alakulatnak, amelyet a nemzetközi közvélemény előtt spontán nemzeti mozgalomként lehet feltüntetni. Ezt a spontaneitást a hadsereg keményen a kezében kívánta tartani, okulva a 20-as évek nyugat-dunántúli felkeléseiből. A tervezésben 1936-ig nem történt jelentős előrelépés, de a spanyol polgárháború tapasztalatait felhasználva Stefán Valér vezérkari őrnagy, jelentős elméleti kérdéseket dolgozott ki. A tervek igazi mozgatórugói azonban Kozma Miklós volt belügyminiszter és Homlok Sándor ezredes, a későbbi berlini katonai attasé voltak. A vezérkar intézkedése nyomán 19 lövészzászlóalj szervezése kezdődött meg elsősorban önkéntesek bevonásával, mely 57 kisebb diverziós egységre tagolódott. Ezeknek azt a feladatot szánták, hogy mint magyar felkelők, zavargásokat kezdeményezzenek a felvidéken, és az emiatti csehszlovák ellenintézkedés elégséges indokul szolgáljon a magyar csapatok bevonulásához. A feladat végrehajtása során jelentős szerepet szántak a Szombathelyen működő kísérleti ejtőernyős keretnek, amely Pápára kerülve alakult át hadrendi szervezetté, valamint az ez időtájt rendszeresen induló rohamtanfolyamokon kiképzett állománynak, amelyet a környező kisantantállamok határ menti erődrendszerének leküzdésére készítettek fel.

A lövészzászlóaljból kialakított Rongyos Gárda tagjait az egyenruha mellett alapvetően civil ruhával látták el, mely munkásoverallból, bakancsból és svájcisapkából állt. Az így létrehozott szervezetet az északi határszakaszra vonultatták fel. Romhány területére 2, Mosonmagyaróvárra 2, Komáromba 1, Esztergomba 1, Salgótarján-Szécsény területére 2, Bánrévre 2 és a Kassa alatti határszakaszra 4 zászlóalj települt. Itt a harcosok már kizárólag a munkásruházatot viselték és polgári okmányokkal rendelkeztek.

Miközben folytak a Felvidék hovatartozásával kapcsolatos tárgyalások – de még az I. bécsi döntés előtt – egy közös lengyel-magyar támadás terve került kidolgozásra. A támadás első időpontjául 1938. november 18-át határozták meg, majd ezt november 21-re halasztották. A Rongyos Gárdát ennek a támadásnak az előkészületeivel bízták meg, amely erre a feladatra 1938 szeptemberében Vásárosnaményben és Tarpán készült fel. Ez alatt az idő alatt a Tiszta túlpartján – Fehérgyarmat térségben – gyülekeztek a Héjjas Iván vezette Fajvédő Szövetség önkéntesei. Az akciót irányító Stefán Valér vk. őrgy. a jobb meggyőződése ellenére, de a kormányzótól indul instrukció alapján (aki nagyon jól emlékezett arra, hogy mit köszönhetett Héjjas Ivánnak a kommün alatt) ezeket a lelkes, de kiképzetlen hazafiakat is ellátta fegyverrel és felszereléssel majd beolvasztotta őket a Rongyos Gárdába. (Ennek az alakulatnak volt egyébként tagja korunk ismert médiacézárja Josef von Ferenczy, aki alig 20 évesen kapta meg a Nemzetvédelmi Kereszt-kitüntetést Horthytól. A kitüntetés azóta is elhallgatott oka: kárpátaljai magyarok és jelentős számú magyar zsidó kimentése a nacionalista ukránok pogromja elől Kárpátaljáról Magyarországra.)

A Rongyos Gárda első harcjárőrét 1938. október 6-án tették át a határon, hogy összeköttetést teremtsen a támadásba menő lengyel erőkkel Munkácstól északra. Ezt követően egy lövészszázadnyi erőt indítottak október 9-én Héjjas csapatából, majd még egyet 10-én. Mindkét század a tarpai hegynél lépte át a magyar határt és indult meg Borsova-Kígyós-Dercen-Munkács irányába, illetve egy félszázadnyi erejű csoport diverziós feladatként kapta a Bátyu-Beregszász és a Bátyu-Munkács vasútvonal rombolását. Október 10-én még egy századot indítottak útba, hogy tehermentesítse a Munkács-Szolyva-Polena térségében nehéz helyzetbe került lengyel erőket. Az erős ellentámadás következtében, amelyet a nacionalista ukránokból álló SZICS gárda is támogatott, a támadások összeomlottak. Mintegy 380 fő esett fogságba, 52 fő esett el a harcokban, 25-30 fő csatlakozott a lengyel erőkhöz és soraikban harcolt tovább. A magyar foglyokat a csehszlovákok nem hadifogolyként kezelték, így őket az illavai fegyházba szállították, hogy később bírósági úton döntsenek sorsukról. Ezt akadályozta meg az I. bécsi döntés, mely a Felvidék egy keskeny sávját juttatta vissza Magyarországnak 12.400 km2-rel és 1,1 millió lakossal, viszont a Kárpátalja jelentős részéről nem rendelkezett.

A Rongyos Gárda harcai során beérkezett felderítési adatokból és az áthozott hadifoglyok elmondása alapján kiderült, hogy a Kárpátalján cseh katonai egyenruhában valójában szudéta és birodalmi németekből álló katonai egységek tartózkodnak. A bécsi döntés után a Rongyos Gárdára elvileg nem volt szükség, de a politikai helyzet miatt célszerűvé vált katonai alakulatként való bevetésük.

A Tiszától délre eső területen Huszt-Királyháza-Visk térségében Ruszinkó néven egy németek által támogatott bábállam jött létre, melynek székhelye Huszton volt, fegyveres erejét a SZICS gárda alkotta. Ezt a területet Románia és Magyarország egyaránt meg akarta szerezni, így a térség a környék fegyveres erejének átjáró háza lett. A terület megszerzésére 1938. november 21-én indítottak támadást a Rongyos Gárda immáron egyenruhába öltözött önkéntesei és Nagyszőlőst sikeresen el is foglalták. Szépséghibája a dolognak, hogy a könnyebb kivitelezhetőség kedvéért az akciót irányító Stefán Valér vk. őrgy. – megkímélve harcosait a Tiszán való átkeléstől Tiszabecsnél, inkább Románián keresztül, Bekeny felé vonult fel a Tisza völgyébe. Románok rohantak panaszkodni a Führerhez, Nagyszőlősön viszont magyar zászló lengett. A kárpátaljai akció következtében nemcsak magyarok kerültek fogságba, hanem jelentős számú csehszlovák hadifoglyot is áthoztak a magyar erők, így nem volt akadálya a fogolycserének.

A két állam között megegyezés született, hogy 1938. december 31-én kicserélik a foglyokat Gány község vasútállomásán. A magyar foglyokat le is szállították az illavai fegyházból a megadott helyre, de az ott levő csehszlovák erők parancsnoka nem kapott semmilyen utasítást a fogolycserével kapcsolatban. A diplomaták tehetetlenkedését megunva Stefán Valér négy önként jelentkező vasutassal és egy mozdonnyal átment a határon, és mire a helyi erők észbe kaptak volna, felkapcsolták a fogolyszerelvényt és átvontatták a magyar határon. Ezt követően a csehszlovák foglyokkal teli vagonokat lökték át a határon, amiből újabb diplomáciai bonyodalom lett. (Stefán Valér meg kapott 30 nap szobafogságot.) A Rongyos Gárdának még egy veszteséget el kellett viselnie feloszlatása előtt.

1939. január 6-án a Latorcától északra Oroszvégnél a SZICS gárda tagjai lelőtték a hídon álló magyar határőrt, majd elfoglalták a magyar oldalon álló őrszobát, hogy a kezükben tarthassák a Latorca hídját egy Magyarország elleni korlátozott erejű támadáshoz. Ezt akadályozta meg a Rongyos Gárda még közelben lévő szakasza, mely az objektumot a híddal együtt visszafoglalta, az ukránokat visszavetette a Latorca jobb partjára és eközben 6 fő hősi halottat vesztett. Csáky külügyminiszter 1939. januári berlini látogatása után – német presszióra – felgyorsították és be is fejezték a Rongyos Gárda feloszlatását.

Nem kell okvetlenül tanulságokat levonni a Kárpátalján történtekből, de az eseményeket egymás mellé rakva azért megállapítható, hogy az elmúlt évek ideológiailag irányított szelektív történeti emlékezete nem akart tudni sem a zsidók kimentéséről, sem arról az önálló cselekvésről, melyet magyar hazafiak – katonák és politikusok egyaránt – folytattak egy igazságtalan békedekrétum ellen a rendelkezésre álló erőkkel és eszközökkel, figyelmen kívül hagyva a határokat rajzolgató agresszív nagyhatalmak kívánságait.